A "felszabadítás" után lassan rendeződtek a viszonyok. Híre jött, hogy az iskola megkezdte a működését. Nem lett volna jó, ha elvesztem a már vége felé járó tanévet, ezért én is siettem vissza az iskolába. Igen ám, de a katonai alakulat elvitte az összes mozgatható autót. Csak a roncsokból lehetett összeeszkábálni, egyet. Édesapám megszervezte, hogy egy kocsi Kanizsára menjen. Igen ám, de a szovjet katonai parancsnok, úgy rendelkezett, hogy egy „titkos rakományt" kell Kanizsára vinni. Na ez nekünk is jól jött. Megérkezett a teherautó a "titkos" rakománnyal, mire mi elfoglaltuk a helyünket a nyitott teherautó dohányzójában. Kellemes meleg idő volt, még élveztük is, hogy milyen jó utunk lesz. A "titkos rakomány" - de ne legyünk babonások - 13 db. Hosszú ládában volt. Még kényelmesnek is ígérkezett az elhelyezkedés. Elindultunk!

Ebben az időben az utakat megviselte a sok tank, a hidak, átereszek felrobbantva, szóval sokszor kellett a földútra letérni, majd az autót a szilárd útra visszatolni, a szembejövő katonai járműveknek minden alkalommal letérni az útról, ami csupa hepe-hupa volt.

Az asztalosok sem remekeltek a ládák gyártásánál, mert rövid idő múlva a ládák megkezdték felfedni titkukat, először csak imitálták, hogy szétesnek, később, ahogy az utazás megviselte őket egyre jobban be is bizonyították mit tartalmaznak. Igen erős, de roppant kellemetlen illatokat kezdtek árasztani, mivel a meleg idő hatása is érvényesült. Ekkor már előttünk megfejtődött a "tikos" rakomány tartalma, ezért nyomultunk a teherautó fülkéjére, ahol a menetszél hatása érvényesült, enyhítve a már kibírhatatlan szagot. Most már senkinek sem volt jó a "kényelmes" hosszú ládán ücsörögni.

A gépkocsi vezetője, nem tudta mire vélni, hogy az eddig mindig fegyelmezett diákok, miért tolonganak a fülke tetején? Ott, ahol normális emberek sohasem utaznak. Megállt, hogy rendet teremtsen közöttünk, esetleg tettlegesen is megneveljen bennünket. Amikor látta, érezte, felfogta, mi történt, hosszabb ápolásra szorult, miközben a reggelijét, talán még a vacsoráját is viszontlátta.

Most már a hátralévő utat rekord sebességgel tettük meg, pedig nem volt sem kéklámpánk, sem pedig szirénánk. Megérkeztünk a Kanizsai Főtérre. Itt nem kellett senkit felszólítani: megérkeztünk! Leszállni!

Pánik szerű gyorsasággal, "majom szerű" fürgeséggel, ugráltunk le a vezetőfülke tetejéről, persze a csomagjainkkal együtt! A gépkocsivezető szaladva indult intézkedni, hogy a "titkos" rakománytól mielőbb megszabaduljon. Mi pedig tisztes távolból figyeltük az események további alakulását.

Nem hittem a szememnek! Rövid idő multán megjelent a szeretett földrajzszakos osztályfőnököm és még pár ismeretlen, de intelligensnek látszó úri ember. Díszkísérettel! A kisérők szovjet fegyveres erők egyenruhájában, fegyverrel! Megkezdték a lerakodást. Na! Nem a katonák, hanem az úriemberek.!

A Fő tér közepén hatalmas emlékmű alapjait készítették elő. Lassan az elmém is felfogta, mi is történik itt. A "titkos" ládák tartalma az már eddig is világossá vált, de most megoldódott a többi rejtély is. A 13 szovjet katona földi maradványait helyezték el a hatalmas szovjet emlékmű alatt, amely tetejére a szokásos Ivánt- géppisztollyal, míg melléje kétoldalt egy-egy T-34 -es tank beton alakját építették fel. Mivel a tanárom politikailag megbízhatatlannak nyilváníttatott -a párt által- ezért letartóztatták, közmunkára kötelezték. Nem láttam többé. Ezt az embert én nagyon szerettem, szigoráért, tudásáért! A többi tanuló nem osztotta nézetemet.

Úgy tudom, ezt az emlékművet már lebontották. Nagyon ronda volt! Akkor rádöbbentem, hogy a hősöknek más elbánás, eljárás dukálna, de hát ekkor ez volt, ezt kellett szeretni! A ládában utazó hősök, megnevezve nem voltak, csak a darabszám volt a fontos.

Valószínű ezért lett "tikos" a szállítmány!