Nyomtatás

Üzemi zenekarban!

A kulturális élet fellendülőben lévén, a Kultúrházban filvetítés, színi előadások, gyermekeknek tartott műsorok voltak láthatóak. Működött tánciskola, majd ennek folyományaként össztánc. Különféle zenekarok tartottak bemutatót, majd szolgáltatták a tánczenét.

Csodálattal szemléltem azokat, akik a zenekarban a táncolók részére muzsikáltak. Nagyon szerettem volna én is közéjük tartozni. Egy csodálatos tehetségű idős ember -"Rudi" bácsi, - aki különféle kiváló hangminőségű szerkezeteket barkácsolt -, kapott megbízatást az üzemi zenekar megszervezésére. Alakított egy csak gyermekekből álló, és egy felnőttekből szervezett tánczenekart. Mind kettőnek lelkes tagja lettem. A gyermek zenekarban tanultam gordonkázni, míg a tánczenekarral dobolni, ill. bőgőzni.

A gyermek zenekarral nagyon sokat gyakoroltunk. A zeneszerszámot, gordonkát mindig hazavihettem így állandóan működésben voltam vele. Ma már csodálom, hogy nem hajítottak ki vele együtt, mert sokat „nyekeregtem” hangokat csalva ki belőle. A bőgővel kapcsolatban a gyakorlás már nem ment olyan kedvtelve, pedig már a nagy zenekarban is közreműködtem. „Fűrészeltem” eleinte nagyon vidáman, de rájöttem, hogy akik táncolnak, azoknak a nem is kényszer, azzal forognak – összesimulva - akivel akarnak, én pedig „muszájfűrészelek”, ha abbahagyhatom, akkor már nem is táncolnak. Pedig, de jó lett volna, a csinibabákkal forogni!

 

A dobolás sehogy sem akart menni, pedig nagyon szerettem volna megtanulni. Beláttam, nem erre születtem. A nagybőgőt mindig nekem kellett cipelnem. Elnéztem, hogy a klarinéttal, szaxofonnal, hegedűvel milyen könnyű közlekedni, hazavinni.

 

A hideg idő beálltával köszöntöttük az üzemvezetőt. Az egész zenekar, hangszerekkel együtt, felvonult a lakás erkélyére, a Rudi bácsi bebocsátást kért, majd a zongorához ült. Előjátszott, mi a nyitvahagyott erkélyajtón keresztül bekapcsolódtunk a melódiába.

Kesztyű nélkül a kezem nagyon fázott, úgy jártam, mint az ártatlan lány, hogy „fisz” helyett f… t fogtam. Hamisan játszottam, de nem csak én, hanem valamennyien. Végül megkegyelmezett az ünnepelt, behívott a meleg nappaliba, ahol felmelegedve, próbáltuk a hibás játék kijavítását.

Az egyik üzemi ünnep alkalmával a pódiumon- színpad- fellépésünk volt. Kiöltöztünk a kornak – eseménynek megfelelően. A karmester dirigálásának megfelelően ”fűrészeltem" a nagybőgőt. Fényes sikernek látszott a fellépésünk, vagyis mai kifejezéssel a tetszési index magasan szárnyalt. Büszkén feszítettem a bőgőm mellett. A kottának megfelelően, a fűrészelést abbahagyva tértem át a pengetésre, amikor is a nagybőgő húrjait kifeszítő tartóbak, önállósította magát, messze elrepült, most már a húrok is engedhettek a feszültségükből, ernyedten csüggtek alá. /a "fűrészelésem" eredményes lett./ nem volt mit pengetnem! Belülről óriási blamázst éreztem. Vártam, hogy megnyíljon a föld, legyen hova elsüllyedjek. Arra gondoltam, el kéne szaladni, de nincs hova tenni a nagybőgőt! Az nem tud megállni támasz nélkül! Fel fog borulni, nagy robajjal, ami nincs a kottába! Közben "kővé dermedtem". Talán ez volt a jó! Lopva, figyeltem a közönséget, senki nem pukkadozott a röhögéstől. Hirtelen megnyugodtam, figyelmem a kottára összpontosítottam, mintha semmi sem történt. Talán ez lett a helyes cselekedet. Csak az előadás, a fellépés után azonnal le is léptem, tovább nem tanultam és nem is zenéltem.

 

Bennem a zenetanulás húrja szakadt el véglegesen.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezned