- 1937-ben Budafán, voltaképpen Lispén lemélyítik a Budafa-1 számú fúrást 1420 m mélységig, ennek során a geológiai felmérés szerint 5-6 olajtartalmú, vagy gázban gazdag réteget harántolt a fúró, 1000 m-től kezdve Budafa, Zala, Felső-Lispe, Alsó-Lispe, Kerettye elnevezéssel, a Borsfa réteget nem érték el. Ez volt akkor Kerettyének az ismert rétegsora. 1400 egynéhány m-ben megszorult a fúrórúd, aminek következtében az 1-es kutatófúrást nem sikerült befejezni. Ennek ellenére Papp Simonék elrendelték, hogy a megszorult fúrórúd belsejében, bár kívül nincsen cement, perforáljanak 1400-1420 m között, voltaképpen a súlyosbítót, és azon keresztül gázt kaptak. Óriási öröm, azt, hogy honnan jön, azt nem lehet tudni, de a gáz bejön, és ezt elvezetik azután a 2-es számú fúrás kazánjainak a tüzelésére. Most már nem kell a herceg Eszterházy fáját tüzelni, hanem a saját gázzal oldják meg. A 2-es számú kutatófúrás közben azonban elfogyott a vállalt pénze. Az én „gazdám” (nagyon nagyra becsültem, igen nagy tudású ember volt) Dinda János akinek a titkára voltam, a következő trükköt csinálta. Akkor, amikor mr. Bolton (aki a vállalatnak nemcsak pénzügyi embere volt, hanem geológiai ismeretei is voltak) ideérkezett, hogy a fúrást leállítsa, előtte magot fúratott. Ezen a homokkő magon az, hogy olajos vagy gázos szaggal nem nagyon lehet kimutatni. Dinda János olajban jól beáztatta ezt a magot, majd szépen letisztítatta, és másnap mr. Boltonnak mikor már arról volt szó, hogy nincs elég pénz, azt mondta, hogy na akkor utoljára még nézzük meg ezt a magot is, az olajosnak mutatkozott! Ennek következtében akkor kaptak még 50 ezer dollárt, amiből a kutatófúrást be lehetett fejezni 1937. november 21-én. Ez napi 60 m3 olajat adott 10 mm-es fúvókán, napi 10 ezer m3 metángázzal, ami annak idején európai rekord volt. Ez alapozta meg a Magyar olajbányászatot. Ettől kezdve Kerettyén három fúróberendezés dolgozott, megépültek a tankállomások, köztük a 2-es amely mindmáig működik.
Személyes emlékem, hogy 1940. január 20-án dr. Papp Simon és Papp Jenő vagy ahogy ismerték Papp mester, valamint Vincze Feri bácsi gépkocsivezető (aki később nekem volt sofőröm és végtelenül szerettem) annak idején úttalan utakon Kanizsáról kijöttek Lovásziba és a domboldal közepébe levertek egy piros cöveket, amellyel az 1-es számú kutatófúrást Lovásziban kitűzték. 1940. augusztusában az L-1-es kút 1420-1430 m közötti szinttájból gyönyörű, zöld színű felszálló olajat termelt, ezzel indult meg Lovászi termelése. A háború előtt Kerettyén 132 kutat, Lovásziban 96 kutat mélyítettünk le. Ezek közül egynek a szerencsétlensége rendkívül érdekes körülmények között és időpillanatban zajlott le.
1944. októberében a háború már nagyon előrehaladt, megépítették Kerettye és Nagykanizsa lakótelepét. A Lovászi lakótelep úgy épült meg egy vörösfenyő erdőben, hogy a repülőgépekről ne lehessen a házakat látni. A kerettyei területen védték az összes tankállomást, betongyűrűkkel vették körül, hogy a repeszdarabok ne tehessenek kárt. A gazolintelepet egy hatalmas hálóval fedték be, amelyet kukoricaszárral és egyéb anyagokkal úgy borítottak be, hogy alatta semmiféle ipari művelés nem látszódott. Az akkori üzemvezető Ruzsinszki László egy magyar repülőgéppel föléje ment és megnézte az egészet. Gyönyörű volt minden avval a kis különbséggel, hogy innen-onnan utak jöttek és nem vezettek sehova.
A lovászi területen jó volt az álcázás. A háborúban hadiüzemi katonai parancsnokságot hoztak létre. Az amerikaiakat, akik eredetileg itt voltak a Külügyminisztérium 1941 novemberben udvariasan megkérte, hogy távozzanak haza. Ők Törökországon keresztül utaztak el, mivel nyugat felé nem mehettek. Ekkor Magyarország a kezébe vette ezt a vállalatot és a MAORT elnevezés helyett úgy hívták, hogy MAORT üzemek a Magyar Királyi Kincstár használatában. Ez nem azt jelentette, hogy a magyar Kincstár birtokba vette, hanem csak igazgatta. Olyan utasítást hoztak, hogy a nyereséget, amely a termelésből képződött, köteles a vállalat befektetni idehaza. Ebből a nyereségből lett a lovászi lakótelep, a Vétyemen keresztül Kerettyére menő út, a csodálatos kanizsai lakótelep és számos olyan kultúrház, amely ezután épült. Ez a befektetés voltaképpen mindmáig megvan. 1944-ig olajipari dolgozót alig vittek el katonának, mert a katonai parancsnokság felmentést adott mindazoknak, aki nélkülözhetetlen volt.
1944. október 15-e vasárnap volt, amikor Horthy Miklós bejelentette egy proklamációban, hogy Magyarország elvesztette a háborút, kilép a háborúból. Délután már átvették a nyilasok a hatalmat tőle, és elkezdődött egy új szörnyű rendszer. Ez a szörnyű rendszer azt hozta magával, hogy a katonai felmentések megszűntek, teljes mértékben a németeknek lettünk ettől kezdve kiszolgáltatva, a MAORT vonatkozásában pedig azt is jelentette, hogy a német katonai parancsnokság egyre többet és többet követelt. Tudni kell ugyanis azt, hogy volt egy olyan alapvető megállapodás, hogy a kőolaj termelését csak addig kell fokozni, ameddig a belső szükségletet ellátja. (Kérem szépen azt is tudni kell, hogy Magyarországnak akkor csak minden 517-ik állampolgárára jutott egy gépkocsi. Most egy pillanatra nem tudom, hogy ezt a számot tudják-e, ma minden harmadik állampolgárának van gépkocsija.) A Német Katonai Parancsnokság azonban megkövetelte a termelés növelését és azokat a kutakat, amelyek nagy gáz-olaj viszonyokkal termeltek, ki kellett nyitni és óriási mennyiségű, napi 2 millió m3 gáz ment a levegőbe felhasználatlanul, hiszen nem volt gázfelhasználás. Naponta olyan mennyiségű gázt engedtek a levegőbe, amely Budapest teljes ellátásához elegendő lett volna.
1944 július 30-án Kerettyét angolszász bombázás érte. Mi azt hittük, hogy mivel ez angol-amerikai vagyon volt, nem fogják bántani, ennek ellenére megbombázták Kerettyét, 19 halott volt, a gazolin-telep egy bizonyos részét tönkre tették, szerencsére olyan módon, hogy nem volt túlságosan nehéz a helyreállítás. Bevált az a trükk, amit jó előre kigondoltak, a gazolin-telep álcázva volt, a domb túlsó oldalán pedig fából felépítettek egy másik telepet, ami éjszakánként ki is volt világítva. Ezt a bombázás során ripittyára tönkretették, az igazi alig szenvedett károkat.
1944 október 15-én légiriadók voltak. A tankállomásokon kis bunkerek voltak, a fúróberendezéseknél pedig árkokat ástunk, hogy oda meneküljenek a munkások. Ott lent a ma Geresics-lapnak nevezett területen az L-94-es számú kutatófúrás mélyítése folyt, amely akkor 1300-1400 m körül volt, amikor a légiriadó miatt el kellett hagynia a legénységnek a területet. Ilyenkor azt csinálták, hogy a „henket” (a fékkart) lánccal lefogják, a kazánfűtő a helyén marad, vigyáz, hogy a gőzellátás folyamatos maradjon, a fúrót tehermentesítve forgatják és várnak. Ez alatt az idő alatt lecsökkent a gőznyomás, ennek következtében az iszapszivattyúk folyadékszállítása kisebb lett, ami nem tartott fenn egyensúlyt a rétegekben, így azok elgázosodtak és október 15-én este pontosan a nyilas uralomra jutás pillanatában a kút gázkitöréssel megindult, hatalmas kitörés keletkezett, ami a rétegekből kihordott kavics fémszerkezetnek ütközése következtében begyulladt és egy hatalmas gázfáklya keletkezett. Ennek a mérete akkora volt, hogy Lentiben újságot lehetett olvasni a fényénél. (Nekem személyes élményem, hogy 1975-ben amikor az Egyesült Államokban egy tanulmányúton voltam Huston és Salt-Lake City között egy repülőjáraton megismerkedtem egy pilótával, aki az én rossz angolságom következtében megtudta, hogy én magyar vagyok és elmondta, hogy ő Magyarországon sosem járt, de felette igen. Elmondta, hogy akkoriban ők Olaszországban a Pó síkságon voltak és onnan repültek bombázó bevetésekre. Észak-kelet irányba 30 percet kellett repülniük, amikor megpillantották a gázfáklya lángját és annál fordultak a Budapestre vezető irányba. Ez egy kitűnő tájékozódási pont volt az egyébként teljes elsötétítésben lévő Dunántúlon.) Ennek a kútnak a kitörése december 7-ig tartott, az oltási munkáit az akkori amerikai szokások szerint robbanóanyaggal végezték. Ez azt jelentette, hogy körülvették egy földsánccal ezt a területet. Ezután három hordó robbanóanyagot tettek egy tutajra, amit az akkori geofizikai műszerkocsi csörlőjével és csörlős traktorral odavonszoltak a tűz közelébe és felrobbantottak. A robbanás lökéshulláma, mivel gyorsabb mint a kiáramló gáz sebessége, lángot leválasztja a kútról és így a tovább ömlő gáz már nem gyullad be, a tűz kialszik. Talán december 1-én sikerült először eloltani ezt a lángot. Kútfej valamennyi ablaka akkor ment tönkre, amit az üveghiány miatt deszkával pótoltak. Aztán még egyszer berobbant ez a kút. Akkor a nyilasok azt mondták, hogy szabotáltunk, mert valaki biztosan a hegyről világító pisztollyal belelőtt a gázömlésbe. Persze a valóságban nem ez volt, hanem egészen egyszerűen a természet törvényei gyújtották fel. Aztán másodszor és harmadszor is sikerült eloltani a lángokat, végül a kitörés önmagától megszűnt, mivel a kút mélyéről olyan sok törmeléket hordott ki, hogy az beomlott és végül már csak buborékok jöttek fel. Ennek következtében egy óriási sebhely maradt Lovásziban, ami még később is sok baj forrása lett, ugyanis ez mindenfelé elvezette az alulról jövő gázt magasabb szintekre, aminek következménye volt az L-258-asnak a kitörése, a legborzasztóbb pedig 1967-ben fönn a hegytetőn az L-453-asnak a kitörése amelyik mindössze 300 m mélységből a felszínhez közel ennek a gáznak a kitörése volt. Így tört ki az L-110, az L-110B, az L-150-es kút, de ezeket gyorsan sikerült helyrehozni, a 453-asnál pedig egy egész berendezés ment akkoriban tönkre.
Hát kedves hallgatóim ezeket tudom Lovászi akkori történetéről elmondani, őszintén köszönöm ezt a kedves figyelmet, amit Önök irántam tanúsítottak. - fejezte be előadását.
