Az ünnepség résztvevői, a „Kultúrház” előtt foglaltak helyet. A Szakszervezet vezetője többoldalas papírköteggel a kezében kívánta felolvasás után útjára bocsájtani a futókat.

Én eredetileg nem szerepeltem a kijelölt futók között. Csak az ünnepség kezdete előtt szóltak, hogy valaki nem jelent meg, így sürgősen keríteni kellett egy főt. Megagitáltak, hogy én lehetek az első futó, elfutok az 5 tankállomás útjáig, itt leváltanak, onnan, pedig haza mehetek, nem kell Zalaegerszegre a többiekkel elmennem. Hazaugrottam, átöltöztem, fekete klott gatya, fehér atlétatrikó, tornacipő. Már vártak, hogy indíthassanak. Beálltam a „vezérszónok” elé, kezemben a stafétabottal. Nagyra kerekedett a szemem, amikor láttam a papírköteg elővételét. Legalább 5-6 oldalra saccoltam. Megkezdődött a beszéd. Nem ez nem beszéd volt, hanem szánalmas felolvasás, olyan 2.-as elemista módon. Az jutott eszembe, mire a végére ér, addigra Zalaegerszegen is befejeződik az ünneplés.

A felolvasás első sora köszöntötte a jelenlevőket. A második mondat valahogy így hangzott: „… eredj, fuss fiam…” a többire már nem emlékeztem, mert az elhangzottakat felszólításra értelmeztem, uzsgyi. neki iramodtam. Visszapillantva még láttam, hogy egyesek szája nyitvamaradt, én, pedig boldogan ügettem a lejtőn lefelé. Hiszen nem kell tovább hallgatnom a nyögdécselő beszédet.

Számomra kijelölt távolságot már régen lefutottam, de a váltásnak még a hírét sem láttam. Elhagytam már a „Szunyogkemf” bejáratát még mindig semmi. A nyelvem már jobban kint lógott, mint bármely ebé, melyet megkergettek. Nem voltam ekkora edzésben. Végre utolértek, leváltottak. A Kerka hídjánál jártunk. A társaim elmondották, hogy nagyon nagy bajt tettem azzal, hogy idő előtt elszaladtam. A felolvasás befejeztével kellett volna elindulnom. Még sem lett bántódásom, mert többen úgy ítélték meg, hogy a parancsnak megfelelően indultam.

A kocsival Zalaegerszegre érkeztem. Az idő megváltozott. Csípős, hideg eső esett, nekem pedig nem volt más ruházatom. „Ráfáztam”.

Pár nap múlva lázasan betegen kerestem fel az orvost, aki azonnal a Szombathely Városi Kórházba utalt.

A fehérköpenyesek alaposan kikérdeztek, főleg az érdekelte őket, hogy akarok-e kisebb kórterembe kerülni, valamint jobb étkezésben részesülni. Jó evő lévén, bátran erre jelentkeztem. A földszinti 18.-as szobába helyezkedtem el, egyedül. Közölték azt is, hogy a városba bármikor kimehetek, csak a portásnak mondjam be a szobaszámát. Itt állandóan „úr”-nak szólítottak, 20 éves létemre. Ki is húztam magamat.

A főorvos úr – mogorva idősebb ember – behívott a kezelő helyiségbe. Itt egy beteg korosabb férfi ült, lovaglóülésben, -arccal a szék támlája felé. Kezében egy fehér porcelán tál, abban valamilyen folyadék. Leültetett, közel a kezelésben részesülőhöz. Ma sem tudom, hogy miért voltam a kezelőben, de leírom, amit láttam:

A főorvos leült a beteg oldalához, kezében egy méretes fecskendő, végén 4-5mm.-es tűvel, a páciens bordáit kitapogatva, beszúrta a tűt. A beteg felnyögött, mire mogorván rászólt „ne mozogjon, kérem!” A fecskendő dugóját húzta kifelé, velejött bizonyos „váladék”, a beteg köhögött, mire újra-megújra nyugalomra intette. A fecskendő megtelt, a tűről leválasztotta, ujjával a tűt befogva tartva, tartalmát a tálba ürítette. A köhögési roham, mozgásba hozta a beteg oldalát, az orvos ujja kitakarta a tűt, melyen keresztül furcsa sípoló hangon beáramlott a levegő. Többször ismétlődött a jelenet. A tálban összegyűlt folyadék egy részét visszafecskendezte a betegbe. Készen vagyunk, közölte a főorvos úr, mire a beteg és én eltávoztunk. A szám egy kicsit az óta is nyítva maradt.

Csak gyógyszeres kezelést kaptam, ismerkedtem a várossal, járva a focimeccsekre. Vágyódtam már haza, megkérdeztem az osztályos orvost, meddig kell még itt maradnom? A válasza meglepett: bármikor hazamehet. Közöltem, hogy azonnal megyek. A válasza most is meglepő volt: rendben, de mivel osztályos beteg voltam ne feledkezzek meg a tiszteletdíjadásról, mely a főorvos úrnak jár. /félhavi keresetem bánta/

Ez volt életem első „paraszolvenciája”.