A dugattyúk kihúzása után azonnal valakinek be kellett mászni a hengerekbe, hogy a kipufogószelepülést ki lehessen szerelni. A hengerbe nem fért be mindenki, csak a vékonyabb egyének. A gépházban mindig nagyon meleg van. A gép leállása után azonnal neki kellett esni a szerelésnek, így annak nem volt ideje lehűlni. A hengerekbe csak jól felöltözve lehetett bebújni. Persze iszonyúan gyorsnak kellett lenni, mert megsült, megfőtt a szerencsétlen, aki a kihúzó szerszámot helyezte el a szelepfészekre. Összedolgozott a gép tetején lévűvel, aki a kihúzató csavart tartotta. Ha ez összejött, akkor lehetett a csavart hajtani, amely a fészket kihúzta, de gyakran előfordult, hogy a szerszám a nagy sietségben rosszul lett beillesztve, beszorult, így újra be kellett a hengerbe menni, kijavítani a hibát. Szóval ez nagy kínzással volt egyenlő. Folyt víz arról, akinek ez a munka jutott. A második henger addigra már egy kicsit veszített a forróságából, mire sor került rá, de újra be kellett öltözni.

A hideg futkosott a hátamon, amikor kijelentették, hogy revízió lesz! Sokat töprengtem azon, hogyan menekülhetnék meg ettől a munkától. Amikor a másik fiú volt bebújva a hengerbe, nagyon sajnáltam, mert nem jól öltözött be, nem bírta a szerszámot jól elhelyezni, kimenekült levegőzni. Igen ám, de a többiek nem állhattak le, így lemaradtunk, ami tűrhetetlen állapotot kezdett előidézni. De nekem sem ízlett volna bebújni a másik helyett.

Így elkezdtem a kihúzó csavar fejét a szelepfészek alatt megakasztani, miközben így a fészket alulról ütögettem, körkörösen. A nem remélt hatás bekövetkezett, a szelepfészek kiszabadult. Nagyon boldog lettem, mert ezek után már csak nagyon ritkán élvezhettem a henger forróságát.

Tartottam attól, mit mond a főnök. Eltitkolni úgy sem lehet. Amikor megtudta, a fejét vakargatta, csóválta, majd alaposan megvizsgálta a fészek környékét. Kíváncsi volt arra, nem sérült-e meg a fészektartó. Így lettem újító, pedig nem is ezt akartam!