Történt egyszer, hogy egy ilyen alkalommal az irodába kellett mennem, egy fénymásoló gépet javítani. A gépíró lányok bizony nem voltak hozzászokva ehhez az "illathoz". Prüszköltek, szellõztettek és tréfásan kérték, hogy ha legközelebb hozzájuk kell mennem, akkor ebbõl az anyagból feltétlenûl vigyek nekik! Persze nekem sem kellett kétszer mondani! A legközelebbi karbantartásnál egy kis üvegcsét megtöltöttem és miután telefonon rájuk kérdeztem, hogy komolyan gondolják-e, bevittem nekik!

Mami, mindenki kedvenc gépírónője éppen nem volt a helyén, így a kaján hölgyek az õ asztala alá rejtették az üvegcsét. Ráadásul még a kupakot is gondosan meglazították! Ami ezután következett azt igen nehéz leírni! A lányok derékig kihajolva próbáltak levegőhöz jutni, miközben kuncogva várták Mami visszatérését. Mivel én már hozzá voltak szokva ehhez a penetráns illathoz, nekiálltam kitakarítani a stencílgépet. Hamarosan megérkezett az áldozat! A lányok az ablakban hol hahotáztak, hol öklendeztek, Mami pedig tűvé tette az egész irodát, hogy honnét jön ez a bűz! Persze ez az egész olyan hangzavarral járt, hogy az emeletről is leszaladtak a fiúk kíváncsiskodni, hogy mi ütött a lányokba! A nagy vircsaftra aztán hamarosan a János bácsi a rendészünk is belépett. Neki ebben az esetben szerencséje volt, mert mint többen is mondták, valami problémája volt az orrával, így teljesen érzéketlen volt a szagokra. Nem is nagyon értette a nagy jókedv okát, talán azt hihette, hogy a szokásos pálpusztai sajtos meglepetést dobták be a gépírók! Egy ideig mosolygott a nagy sürgésen, majd odakacsintott nekem és a zsebéből elővett laposüvegből néhány csepp törkölypálinkát locsolt a Mami székére! Szegény János bácsi! Hogyan is hihette, hogy abban az elképesztő bűzben bárki is megérezheti a pálinkaszagot!

Természetesen soha többé nem tartottak igényt a lányok erre az illatszerre!