Történt egyszer, hogy egy hétfõi napon valami adminisztratív munka elvégzésére behívtak a termelési irodába, ahol mint fiatal és jól tájékozott ifjú titán, elmondtam, hogy milyen érdekes cikket olvastam elõzõ nap a Népszabadságban.
Nagy hévvel meséltem, hogy a kínaiak kézzel fúrt kúttal kutattak olaj után. Le is jutottak 500 méter mélyre. A legnagyobb gondjuk az volt, hogy nem láttak a kúttalpon, és különbözõ tükrökkel világítottak be a kútba. 
Bandi bácsi egy darabig hallgatta elõadásomat, majd feltolta orra hegyére szemüvegét, majd egyszer csak megjegyezte:

-Édes fiam, ekkora marhaságot nem mondhat senki, mégha valaki olajmérnök-hallgató is. 

Nagyon elszégyelltem magamat. Bizony égtem, mint a rongy. Rögtön elismertem magamban, hogy nagy marhaságot mondtam, nehezteltem is magamra, hogy lehettem akkora ökör, hogy elhittem, amit a Népszabadság írt.
A többiek egy szót sem szóltak, kínosan nagy csend támadt.
Az iroda sarkában dolgozó Kiss Marika -az osztály gépírója - akinek tulajdonképpen jól-értesültségemet mutatni akartam, jelentõségteljesen rám nézett. Azt hiszem egy kis szánalmat éreztem ki tekintetébõl. Szégyelltem magamat.
Egy életre szóló lecke volt ez számomra. Bizony nagyon sokszor eszembe jutott késõbb, és azt hiszem, ez az eset megtanított arra, hogy amit mondunk, elõbb gondoljuk át.