Abban az időben a műszerészműhelyben peregtek napjaim, éltem az olajosok mindennapi életét. Egyik feladatom a gázátadó állomások karbantartása volt, ahol bizony gyakran kerültem kapcsolatba azzal az anyaggal, amivel a földgáz szagosításáról gondoskodnak. Az etil-merkaptán tömény állapotban hihetetlenül büdös tud lenni! Az a fokhagymás, döglött görény szag teljesen beleette magát a szerszámokba, az ember bőrébe. Egy-egy ilyen művelet után napokig érezni lehetett, gyakran előfordult, hogy ha valahova beléptem valamilyen munkát végezni, ott rögtön zárták a gázcsapokat, szellőztettek, mert azt hitték, hogy gázszivárgás van!

A sok vidám történet között álljon most itt egy nagyon szomorú, kollégánk, barátunk, Kovács János haláláról.

Jancsi a rétegnyomásmérő csoportban dolgozott, készült a nyugdíjas napokra. Tervezgette már, hogy hogyan fogja beosztani napjait, mennyi időt tölt szőlőjében, gyümölcsfái gondozásával. És elérkezett az utolsó munkanap! Társai ugyan biztatták, hogy maradjon a telephelyen, de a napsütéses időben felkapaszkodott ő is a műszerkocsira, hogy még egyszer végrehajtsa a begyakorlott munkafolyamatokat, méréseket.

Mindig jókedvű fúrómesterünk elmondása szerint csodálatos kedvét fuvaros nagyapjától örökölte. Az öregúr, ha csak tehette, mindig úgy szervezte fuvarjait, hogy valamelyik kocsma útba essen, és egy kis itókával enyhíthesse szomjúságát. Saját elmondása szerint még soha életében nem ivott vizet!

Pista bátyánk 9 évet töltött - mint mondani szokta továbbképzésen a Szovjetúnió táboraiban. Halálos ítéletüket kegyelemből életfogytiglanra változtatták. Rabtartóik mindent megtettek annak érdekében, hogy a rossz körülmények hatására ez ne tartson túlságosan sokáig.